Maga az ellenség sem rossz. Hisz a gyűlölet és a harag a legerősebb érzelmek. Általuk maradunk halhatatlanok, hisz míg egy ember, aki szeret, magában szeret, s hiányoddal együtt él, egy ellen nem bírja elviselni a hiányod. Hangot ad dühének, gyűlöletének, ezáltal a neved örök marad. S talán idővel az ellenségeskedésük mély tiszteletbe csap át, hisz a legerősebb érzést sikerült kiváltanunk belőlük.
Az ellenség megtanít minket félni, megalázottnak lenni, megvédeni magunkat és remélni. Remélni, hogy eljön egy másik ember, aki nem ellenként tekint majd Ránk.
A félelem nem más, mint saját képzeteink kivetítése a valóságba. Valójában nem félünk, csak idegenkedünk az újtól és megszeretett dolgok hiányától. Eképp magától a haláltól sem félhetünk, csupán önzőmód nem akarjuk elengedni a szeretteink.
A fájdalomtól sem félünk, hisz ha rájövünk, hogy az is csak egy érzelem máris sokkal rokonszenvesebben illetve érzelemmentesebben tudjuk kezelni.
A barátaid nem Te választod. Aki mégis az ellenkezőjét mondja, az igen tudatlan. A véletlen sodorja Őket mellénk megegyező illetve pont ellentétes tulajdonságok alapján. Csupán az ellenségeinket választjuk meg. Csak olyan embert nevezel ellenségnek, akit egyenrangúnak tekintesz magaddal, ezért valamilyen szinten tiszteled Őket.
A barátság más. Kölcsönös bizalmon és teljes odaadáson alapul. Egy barát nem kérdi, miért szereted, mert tudja, hogy Te magad sem tudod. Szeretni valakit nem egy bizonyos dologért szeretsz, hanem a létezéséért. Egy barát csak annyit kérdez, amennyi érdekli, és csak olyat, amiről tudja, hogy választ kaphat. Nem kérdőjelezi meg a tetteid, még ha nem is ért Veled egyet. Kedvesen és mértékkel bosszant, hogy figyelmet kapjon, minden mozdulatát, tettét előre megfontolja.
Mint ahogy igaz szerelem, úgy igaz barátság sem létezik, az emberek különböző mivolta és tökéletlen tökéletessége végett.
Közömbösség nem létezik. Minden érzelmeket vált ki belőlünk, így semmivel sem tudunk semlegesek maradni. Törekedni lehet a közömbösségre, de teljesen elérni sosem lehet. Sokan összetévesztik a gyülöletet és a flegmaságot a közömbösséggel.
Az emberek gyülölete csupán a saját maguk felé irányuló elégedetlenséget és az élettől való elidegenedést és megvetést tükrözi. Nem az embereket utáljuk, csak az általuk okozott és okozható fájdalmat próbáljuk elkerülni. Egy áthatolhatatlan burokba készülünk zárni a szívünk, megóvva a szenvedéstől. De ennélfogva kizárjuk a boldogságot is. Nem marad más, csak az üresség, az érzelmek hiánya.
"Élj úgy, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozz onnan, ahonnan elmész."
Vitatkoznék kicsit. :)
VálaszTörlésSok gondolattal egyetértek, de néhánnyal nem.
Egyrészt.
Az "igazi" szerelem, nem azon alapszik, hogy tökéletes ember találjon egy másik tökéletes embert. Hanem azon, hogy egy tökéletlen ember találjon egy másik tökéletlen embert, akivel együtt, ketten, eggyé válva a lehető legközelebb kerülnek a tökéleteshez. Nem azért, mert pozitív meg negatív együtt semleges, nem ilyen alapon. Hanem azért, mert mind fizikai, mind szellemi adottságok terén pont kielégítik egymás vágyait, igényeit. (Nem kfejezetten csak a szexuális dolgokra orientálódva.) Például, mikor együtt van az illető a másikkal, akkor nincs szükség- és hiányérzete. Tökéletes társnak azt mondanám, aki egyben barát, társ, családtag és hát... na igen... szexuális partner is.
Az igazi szerelem az, ahol nem kell bocsánatot kérned semmiért.
A másik ilyen a gyűlölet.
Amiről te írtál, az szerintem az utálat.
A gyűlölet az én értelmezésemben egy olyan érzés, ami együttjár a bosszúvággyal is. És nem hagy nyugodni, amíg a bosszú be nem következik. Sőt, még utána se. Gyűlölni nem lehet ok nélkül. Gyűlölni csak azt lehet, aki ártott nekünk. Leginkább azt, aki elárult. A gyűlölet a szeretetből alakul ki. Az igazán mély és őszinte szeretetből. ÉS a gyűlölet sosem múlik el igazán. A gyűlöletben nincs bocsánat.
A barátságról pedig az a véleményem, hogy van igaz barát. De csak addig, amíg szükségetek van egymásra. Mert érezhetjük úgy,hogy szükségünk van még a barátra, aki elhagyott minket. De hogy nem, arról csak akkor nyerünkbizonyosságot, mikor újból találkozunk vele és rájövünk: nincs már közös semmi. Nem értjk meg őt, és ő se ért meg minket.
De attól még igaz barát volt az illető.
Ez az én véleményem.
Másként tapasztalom a leírtak többségét.
VálaszTörlésNéhány gondolat:
„Csupán az ellenségeinket választjuk meg.”
Magam, a legritkább esetben választottam meg az ellenségeimet. A legtöbbjük jött magától. Legtöbbször a hozzám közelebb állók közül. Amikor szembesültek azzal és annak minden vélt előnyével, hogy náluk – mondjuk úgy – Fortuna által a legtöbb tekintetben kegyeltebb vagyok. Evvel együtt valódi ellenségem még sincs, inkább csak néhányan utálnak. Barátom sincs, a fentebb hivatkozott dolgok némelyike, valamint a kizárólag rosszul időzített kíméletlen és nem is mindig találó véleménynyilvánításaim miatt. Amikor semmim nem volt, voltak (ál) barátaim. Nem tartom magam jó fejnek és embernek, de igyekeztem tisztességes lenni a velem kapcsolatban állókkal. A legnagyobb örömet is akkor éreztem, ha bármely hozzám közel állónak sikerült valami, v szerencsésen alakult a sorsa. (Viszont mástól felém ezt sose tapasztaltam.)
„Az ellenség megtanít minket félni, megalázottnak lenni, megvédeni magunkat és remélni.”
Bennem eddig ellenségesen viselkedő ember legfeljebb haragot, ritkán erőszakot tudott kiváltani. Félelmet inkább a saját reakcióm miatt érzek, v. inkább éreztem. Valódi megalázottságot még nem éltem át, vagy nem emlékszem rá.
Tökéletes/tökéletlen!? Annyira relatív, érdektelen, illetve személyes dolog, hogy nem érdemes foglalkozni sem vele. A sors egész tűrhető külsővel áldott meg. Bárhol járok is a világban, partnert keresni sosem kellett. Jöttek maguktól. Még sincs senkim. De nem zavar, kitűnően elvagyok! Ismerek viszont olyan embert, aki szegény olyan csúf, ha bemegy valahova – a többiek kimennek! Minden üzleti próbálkozása elbukott. Él egyik napról a másikra. Ráadásul meglehetősen primitív is. Van viszont egy csodaszép értelmes barátnője és hosszú évek óta mérhetetlenül boldogok! Tehát minden relatív!
„A barátaid nem Te választod.”
Na ez meglehet! Csak megérem e? X'D.
„Közömbösség nem létezik. - Törekedni lehet a közömbösségre, de teljesen elérni sosem lehet.”
Ezt nem így tapasztalom, hiszem. Az emberek ebben az országban (főleg a fővárosban) mérhetetlenül közömbösek egymással. A legtöbb ember átlép a másikon. Én sem vagyok kivétel. Illetve csak akkor nem vagyok közömbös, ha nagy bajban van valaki/valakik, vagy ha érdekel az illető. És ez nem flegmaság! Ez közömbösség! Ahhoz, hogy flegmák tudjunk lenni valakivel, ahhoz már ismerni kell, vagy legalább egyszer meg kell hallgatni, de minimum rá kell pillantani a másikra! De nem eleve átnézni rajta!
Az internet, addig elképzelhetetlen lehetőséget adott az emberek kezébe. Jó dolog is! – Mégis mennyire felszínes kapcsolatok alakulnak, mennyire nem állják ki az itt szerzett „barátságok” az idő próbáját legtöbbször! Mitől is – mikor idehaza az emberek többsége – még a szomszédja nevét sem ismeri!
„Mint ahogy igaz szerelem, úgy igaz barátság sem létezik, az emberek különböző mivolta és tökéletlen tökéletessége végett.”
Létezik! Saját szememmel láttam! Nagyon-nagyon kevés, de létezik. A kiválasztottaknak. A többi meg csak egy annak hitt/erőltetett valami.
Bocs a hosszú véleményért, nincs semmi jelentősége és ne is foglalkozz vele. Amúgy sem életvezetési tanácsokért járok néha erre, hanem a sok szebbnél-szebb versért, írásért.
b...c