.KÉPtelen.

Elfeledett szavak, egy megkopott vallomás,
eladott szivek, csak egy éteri látomás.
Villanás. Véletlen karmolás.
Ilyen az élet, csak Én vagyok, senki más,
senki más, ki érted álmot ás,
álmában képtelen hallomás.
Majd változás.
Üresen lebegő faggatás,
sötétben mormoló áldozás,
halk átkozás, fénytelen áldomás.
Ördögi patkolás, számtalan kattanás,
falakról csengő csattanás,
földön fekvő gyermeki szusszanás.
Életbe fércelt vérvörös karcolás,
szemek elé vésett képszerű rajzolás,
nem maradt más, csak a megkopott vallomás,
mondá: való vagy vagy látomás?




És akkor most egy kis nosztalgia.

Él a halál, a zord halál,
ki mindenek felett áll
kinek élete holt,
s holta sose volt.
Szeme nincs, de mégis lát,
mikor Téged a túlvilágra taszít át.
Szája sincs, csak csont és bőr,
testén lepel: fekete szőr.
Így jár köztünk rémesen,
ha megcsókol oly édesen,
meghalsz kérlek csendesen,
s ott hagy Téges szenvtelen.
Tetthely lesz, hol holtad ér,
s e mese is most véget ér.

2005-ben egy igen unalmas irodalom órán írtam, és a kedves padtársam alá is dedikálta egy osztályozással egybekötve.(: